Az elmúlt időszak kikristályosított néhány olyan emberi mintázatot, amely egyetlen közös üzenettel bír: felhangosítja az egyén személyes torzult fókuszát, trauma-szűrőjét, amelyen keresztül a világot érzékeli. Általában vakfoltként funkcionál, hiszen ha az illető erre tudatossá válna, ott már a kollektív megoldás is körvonalazódhatna…

Megértenénk, hogy fragmentumokat észlelünk csupán, konkrét válaszokat és nem árnyalt összefüggéseket keresünk. Márpedig ha valamennyien törekednénk a fátylak fellebbentésére, úgy nem válnánk ilyen könnyű prédájává a szemfényvesztőknek. Társadalmi szinten elnyomtuk legtisztább intuíciónkat, elfelejtettük a különbségtétel képességét. Elhalt az átfogó perspektívák hangja, kicsinyesekké, naivakká vagy rosszhiszeműekké lettünk. A tudás, az abszolút igazság káprázatával, gőgösen vagy épp tompa nihillel sodródunk át a történéseken.

Bilincsben tart minket a félelem. Egyetemes emberi drámánk járulékos kára vagy titkos irányítóink álnok cselszövése e burjánzó, a lét örömét bénító állapot? Nincs erre cáfolhatatlan válaszunk, a hatását viszont mind észleljük. Gátakkal terhelt az összefogás folyamata. Individuális, megdolgozatlan egó-drámák feszültsége emészt, így képtelenek vagyunk a közös eszményt, a szent célt megtartani az összpontosításunk erejében. Mitől is félünk? Szenvedéstől, változástól, korlátozástól, élettől és haláltól, létjogosulatlanságtól/méltatlanságtól, a hatalomtól vagy annak elvesztésétől… Ezért lehasadunk, elválasztódunk az egységből, amely pedig mennydörgést tudna invokálni a jelen frontján és kinyitná azt a csillagkaput, amelyre mindannyian várunk… de sajnos, csak várunk és közben elmerülünk a játszmák tengerében… Tisztelet a KIVÉTELEKNEK! Ők próbálkoznak, és talán megmentik ezáltal önmagukat, az Igaz Emberiesség értékét pedig átmenekítik egy fényesebb kornak…

 

Ébredjünk és lássuk, hogy lehetne a közeljövőnk is az a Fényes Kor! Értsük hát a jeleket, váltsuk érzelemmé és érintsük meg a pillanat esélyeit!

Átlényegíteni valók hát az alábbi karakterek, amelyek többnyire összefonódnak, átérnek egymásba, egyik a másikkal alkot zárt egységet!    

 

A vírusrettegő

A halál-és életfélelem csapdájában stagnál. Inkább toporog. Úgy hiszi, túlélése eddig is csupán a szerencséjének vagy elképesztő óvatosságának a gyümölcse. Mindenhol, minden tárgyban és élőlényben gyilkost és veszélyt sejt, szélsőséges esetben örök karantént teremtene a bolygón. Örvend minden lezárásnak, a nyitásnál tömeghalált vizionál. Kicsinek, kiszolgáltatottnak véli önmagát, sebezhetőnek és eltörölhetőnek. Életútját véletlenek és kiszámíthatatlan fenyegetések szegélyezik.

E szerep rehabilitációjaként érdemes a vírusrettegést ősbizalomra cserélve elhinni, hogy a betegség csupán eszköz a sors kezében, hogy azon az úton kísérjen el, ahol a személyes, optimális tapasztalás rejlik. Ha mindez a gyógyulás vagy épp a halál tükrén át jelentkezik, azt nem valószínű, hogy elkerülhetem. Életünket átszövi a magasabb rendezőelv bonyolult hálózata, amely az egó téves érzékelése fölött áll. Az aggodalom csupán a beszűkült fókusz illúziója. Nincs halál, az átlényegülés pedig a kegyelem feloldozó terébe vezet!

A steril szabálykövető

A csoport-tudat eminens részévé válva, elkerüli a kitaszítódást. Voltaképpen attól fél a legjobban. Élet-rendszerét autoritások uralják, szófogadó mintapolgárként elkerüli a büntetést. A tekintély-félelem irányítja.

Az „elveszett gyermek” hagyatkozó káprázatából érdemes a felismert és visszavett erő-tudat felelősségét vállalni. Az autonóm döntés vagy az ellentmondás következménye – a szabad önvállalás univerzális terében – nem lehet szankció. Márpedig mi magasabb elveket szolgálunk, a mi reakciónktól függ, milyen a teremtett világunk.

Az arrogáns hibáztató

Folyton dühös, a „laposföldhívőket” vagy éppen a „birkákat” okolja a helyzet eszkalálódásáért. Szívesen, akár erőszakkal is beoltatna mindenkit vagy éppen kihalást kíván az „alvó” oltottaknak. Úgy érzi, valakik állandóan szabotálják személyes érdekei szabad megélését. A korlátozás-félelem vagy a kiváltságosság illúziója szítja haragját.

A szabadság és határtalanság jogos elvárásában paradox megnyilvánulás másokat a vélt igazságuk alapján elítélni. Amikor korlátozást kiáltunk, mi magunk vagyunk a beszűkített tudatunk csapdájában, nem látjuk elég tág spektrumban az ok-okozatokat. Ha pedig felismerjük, hogy senki nem rejtegeti a bölcsek kövét, mindannyian érzelmileg felhangolt, egyéni projekcióban észlelünk, úgy talán megérkezhet az alázat is, amely belátást és önvizsgálatot inspirál.

A „felelős”, mint a felsőbbrendű pátosz karaktere

Jó érzéssel nyugtázza, hogy a társadalom szociális érzékenységű rétegét gazdagítja. Mondhatni, a bátor önfeláldozás büszke hőse, aki nemes összefogásban menti meg a népet a sanyargató ellenségtől. Végre „többnek” érezheti magát azoknál, akiket tudatlansággal és felelőtlenséggel vádol. A létjogosultság-tudattal vív komoly harcot.

Amikor a másokhoz való viszonyítás hamis önigazolásokba ér, fel kell ismerni, hogy egy görcsös bizonyítás alanyává váltunk… Jelentéktelenség - illúziónk egy nemes, különleges szerep után kiált, hogy azzal takarja értéktelennek hitt énünket. Rá kell ébrednünk, hogy minden létezés saját oksági rendszerrel bír, egyedi és megismételhetetlen. Milyen tudás által dönthetnénk el, hogy a Teremtő által írt etikai kódex szempontjainak ki az, aki megfelel? Emberi történetünk görbe tükrében az „erényesség” és „kiválóság” relációjában megannyi meghasonuláson vagyunk túl… Alázat és tolerancia az út egyenlőségünk felismeréséhez önmagunk és a világ síkján.

Az érdek-agitátor

A valódi stréber. A hatalomhoz törleszkedve elismerést remél, többlet-juttatásra, védettségre számít. A behódolás mestere, ezért lényegtelen, hogy hisz-e abban, amit hirdet. Azt képzeli, hogy a kiválasztottak kasztjának a tagja, pedig a börtönőrök szemében, ő is csak egy rab, akit felhasználnak. Idővel – ha már nem lesz rá szükség – fel is áldozzák… A hamis hierarchia-rendszer szolgája, egyben a szenvedést is igyekszik elkerülni.

„Amit elkerülni próbálsz, azt hozod létre…” Ősi tétel.

E furcsa Stockholm-szindrómában a legjobb útnak tűnik az azonosulás a hatalommal ahhoz, hogy az illető védettséget nyerjen. Ezért észrevétlenül olvad össze a kiszolgáltatottság-illúzióval. Pedig mindannyian elvehetetlen kapcsolati csatornával bírunk az egyetlen valós, életünket irányító Hatalom felé… ez pedig a belőlünk istenné táguló, mindent betöltő Forrás lángja. Univerzális kiterjedésünk fel nem ismerésének leképeződése az a hierarchikus konstelláció is, ahol „felettünk álló”, rendelkezési jogunkat bitorló elit dönt – látszólag – életünkről, halálunkról. Valójában az autoritás csupán a személyes hitrendszert megvalósító eszköz az egyén tapasztalati céljainak megvalósításában… 

A tudomány-fanatikus, aki hiszi, hogy mindent tud

A tudományos (akadémikus) sajtó remekeit és könyveit bújja. Elveszik a szakértők által fémjelzett írásokban és az intellektuális elitizmusban. Az információk rabjaként recitálja bennfentességét. A kétséget megfogalmazók így könnyen válnak sarlatánokká, félművelt ál-tudósokká és persze konteós gyíkember-hívőkké szemében. Elvakult vehemenciával védi a tekintélyelvűséget és gőggel kompenzálja alacsony önértékelését.

Itt megint a kiválóság és biztonság- illúzió védelmével találkozunk. Ahogy már fentebb láttuk, a háttérben minduntalan egy sanyargó „kicsi én” próbálja hitelességét érvényesíteni. A felsőbbrendűség pedig - a morál szűrője helyett - az intellektus védjegyével érkezik.

Hamvas Béla érthetően vázolta:

„…De még sötétebb rabságban vannak azok, akik tudást tudásra halmoznak. Értelmi tudásról van szó. Az értelmi tudás a legveszedelmesebb alvás. Ami csak a tudás anyagi mennyiségét növeli, nem pedig a látás minőségét és világosságát emeli, az csak tudomány (vidnya). Ez pedig nem ébreszt. Éppen ezért lényegtelen; haszontalan és veszedelmes. A tudás az, amiben a lélek még sokkal véglegesebben elszunnyadhat, mint a tudatlanságban.”

A sajtó-fanatikus, aki hiszi, hogy mindent tud

A fősodrású média transzba-ejtett alanya, aki a fő sajtóorgánumokat az igazság szócsöveként aposztrofálja. „Már volt a hírekben? Megírta az újság? Csak akkor hiteles! Ha pedig a CNN hozta le, akkor megfellebbezhetetlen és abszolút valós tény!”  Teljes káprázatban és ártalmatlan együgyűséggel válik a szemfényvesztés babonás követőjévé. Lényegében életfélelemmel küzd és bizonytalan, ezért naiv bizalmat fektet az intézményesített hazugsággyárba. Mindez önigazolása fegyvere, segítségével könnyebben racionalizálja a történéseket.

Idéznék Duncan Shelley Julius Andan-jától:

„Ön nincsen tudatában annak, hogy mi- hogy van, csak annak, hogy egy-s mást közöltek önnel, mondván, hogy azok így és - így vannak és nem másképp. Az ön teljes világképe a média által átadott közlésekből áll össze és nem tartalmaz tényleges tapasztalatot. Azt mondhatnám, hogy ön nem áll semmiféle kapcsolatban az úgynevezett tudománnyal, a technikai fejlesztéssel, az űrkutatással, vagy a kormányzattal - csakis a médiával. Mindent onnan tud.”

„Nevezzük bár vallási fanatizmusnak vagy vakbizalomnak azt, ahogyan ön a médiát kezeli, a lényeg, hogy a média a félrevezetés és a manipuláció legfőbb eszköze. És ne feledje: nem csak a tévé és az újságok alkotják a médiát. Az eszméket, az elméleteket, a tényeket és hazugságokat menedzselni kell éppúgy, mint egy sztárt, vagy egy márkát. Publikálni kell, bemutatni minden elképzelhet fórumon és annyiszor, amennyiszer csak lehetséges. Az emberek életének a részévé kell tenni. Fel kell rá hívni a figyelmet. Ha mindezt nem teszik meg, nem fog elterjedni. És ha nem terjed el, az emberek nem fogják azt hinni róla, hogy igaz. Fellengzősen rá lehet mondani valamire, hogy ezt így és így gondolják az emberek, vagy, hogy ez és ez a közvélemény, de az ilyesmi egyáltalán nem lehet érv amellett, hogy a dolog igaz.”

„Az emberek többsége soha semmilyen információt nem ellenőriz. Netán azt hiszi, hogy a tudományos lapok főszerkesztői bizonyítékokat követelnek a cikkek íróitól? Így tehát amit ön tudni vél, azt nem azért tudja, mert igaz. Nem az igazságtartalom a döntő. Mindaz, ami úgymond köztudott, egyszerűen csak menedzselt információ, semmi több.”

A politika-fanatikus, aki hiszi, hogy mindent tud

Összefüggéseket lát, de csupán szűk spektrumban tapogat. Ok-okozati értelmezése ugyan kizárólag politikai-gazdasági rétegekig nyúlik, viszont szerinte itt rejlik minden titok nyitja. Számára a valóság folyamatai –ezen síkok ismeretében – teljességgel leképezhetők. Ő is bizonytalan, analitikus rálátása pedig a hamis biztonság érzésével ruházza fel. Általában bálványoz meggyőződéseket, akár fanatikus párt-hívő.

Relativizálja a jelenségeket, ezáltal egy kiszámítható védelmi zónát kreál önmagának, a rálátás kompetenciájának délibábja pedig elmossa a különbségeket őmaga és a világát irányító hatalmi játszmások között. A bennfentesség hamis érzése megnyugtatja.

Pedig a politikai agenda bábjai sok tekintetben számunkra felfoghatatlan érdekek mentén szövik hálójukat, hétköznapi tudatunk számára idegen szempontok által vezérelve.

Illetve álljon itt egy példázat, egy irodalmi anekdota, amely szerint Arany János egy alkalommal, amikor tudálékos, elemző megjegyzést fűztek egy művéhez, ecsetelve, hogy milyen gondolatok által vethette papírra a betűket, ő a lapszélre ezt írta: Gondolta a fene! 

A szándékok biztos ismerete – még a saját rendszereink tükrében is – hamis feltételezés!

Az összeesküvés-hívő, aki szintén mindent tud

Nem fogadja el a hatalom által tálcán nyújtott - kecsegtető egyszerűségű - magyarázatokat, pontosan felfejti az ellentmondásokat, de ami a legfontosabb: úgy hiszi, ő a különleges, aki bölcsessége/képessége/logikája/tudatossága okán ismeri az ismeretlent, látja a láthatatlant, kimondja a kimondhatatlant. Mindezt kétségek nélkül teszi, szóhasználatából hiányzik a „véleményem szerint”, inkább tényeket közöl és kioktat. Retteg a kiszolgáltatottságtól és a kontroll-vesztéstől, tekintélytagadó, ezért bizalmatlan a nyíltan fellelhető információk felé.

Pont annyira válik dogmái rabjává, mint az általa kritizált „vaskalaposok”. Feladata a „szent szkepszis” művelése, amellyel a meggyőződés átitatódik az éberség szellemével. Ebben a minőségben már megjelenik a nyitottság és rugalmasság az új befogadására, az alázat, valamint a megkülönböztetés képességébe és az isteni vezetésbe vetett bizalom…

A gyanakvó

Hasonló az összeesküvőhöz, de bizalmatlansága nagyfokú bizonytalansággal is párosul. Beleragad a tagadás mocsarába, igazán képtelen bármilyen elmélettel együtt rezegni. Ha túl sokan kardoskodnak és érvelnek, már elfogultságot és hamisságot érez. Igyekszik ezért másokat is elbizonytalanítani. Valójában szenved a labilitástól, sóvárog az egyértelműség után, de azt sehol sem találja.

A rosszhiszemű bizalmatlanságnak és maró, ateisztikus kétségnek ugyanaz a feloldozása, mint a másik végletet képviselő iker-érzelemnek, a buzgó, vak hitnek. A jóhiszemű megkülönböztetés képessége gyógyítja e két lélekcsapdát, ami nem más, mint a feljebb tárgyalt szent kétség…

Az érdektelen

Hidegen hagyják a világ eseményei, főleg személyes történései hatásában él. Mintha csak egy filmet nézne, egy párhuzamos univerzum lakójaként. Leszakad a valóságról, kicsi, zárt világa rabja lesz. Önhipnózisában hárítja a felébredést, mert gyengének érzi magát ahhoz, hogy feldolgozza a jelentéseket. Önkéntes izolációja védi a szenvedés esélyétől.

A szenvedése pedig abból fakad, ha szembekerül a tehetetlenség érzésével. Ekkor képtelen kivonni magát e gyötrelem alól, ezért kivonja hát magát a hatás, a megérintődés  lehetőségéből. Pedig a tehetetlenség nem más, mint csupán egy ideiglenes állapot, amikor még nem rendelkezünk minden információval a megoldás megtalálásához. Talán hirtelen nem tudunk bravúrosan cselekedni, de a gondolatainkat képesek vagyunk a pozitív irányba vezetni, „kihegyezni” érzékelésünket a szükséges üzenetek befogadására. Ehhez viszont szembe kell néznünk magával a kellemetlen információval, a problémával is, máskülönben elveszítjük az éber készenlét, a rugalmas reakciókészség esélyét.

Az elkerülő megfelelő

Beszűkíti fókuszát a konklúziókra, teszi, amit kérnek tőle. Nem töpreng, nem analizál, csak haladni szeretne tovább. Túl lenni mindenen, ami a kellemetlenség forrása. Nem időzik ellentmondásokkal, a túlélésért inkább idomul az elvárásokhoz. Meggyőződésénél erősebb az életösztöne és ezért gyorsan adaptálódik új irányokhoz. Rosszul viseli az akadályokat és a hátrányok következményeit. Nem akarja, hogy más korlátozza őt, ezért inkább önmaga vállalja ezt be.

Igazából ő a meghunyászkodó lázadó, aki gyűlöli, ha az irányítást kiveszik a kezéből, viszont úgy akar rendelkezési jogot, hogy közben észrevétlenül átadja a saját hatalmát, amit majd mások felette gyakorolnak. Fel kell ismerni, hogy a felettünk lévő döntések sodrásában a túlélés egyre nagyobb kompromisszumokat követel meg tőlünk. Egyszerre olyan beszűkítővé válik a nyomás, ahol már lehetetlen haladni tovább, ahol már képtelenek vagyunk feladni jogaink apró maradványát, illetve talán semmink sem marad a továbbmentésre. Nem érdemes megvárni ezt a pillanatot.  Időben kell felvállalni az ellentmondást. Bátorsággal!

Az elkerülő tagadó – a fotelhuszár

Igazi ellenálló – verbálisan, tét nélküli helyzetekben. Ágál a rendelkezések ellen, kifogásol minden hatalmi döntést vagy társadalmi jelenséget. Az utasításoknak azonban kérdés nélkül aláveti magát. Mindig van ürügye: „mire mennék egyedül a lázadással”, „van veszíteni valóm”, „ha majd mindenki, akkor én is” stb…

Igazából soha nem jön el az ő ideje. Sodródik a passzivitásban, közben hangosan lázít a bunkerében kucorogva. Retteg az élet kihívásaitól, a megtorlástól, elfojtástól, a hatalmi visszaéléstől.

Tudattalanul bátorítást remél. Rosszabb esetben azt, hogy mások vigyék vásárra a bőrüket helyette, s majd ő megérkezik az áhított győzelembe, amit a magáénak is érez. Gyávasága hátterében szintén trauma-emlékek állnak, amelyek okán az eszmében, elméletben részt vállal, de az odavezető fájdalmas útban nem… Újfent a bátorság élményére kell ráakadnia!

A trivializáló

Az aggodalomra okot adó folyamatokat eufemizálja vagy csökkenti azok jelentőségét. Többnyire optimista kimenetelüket illetően. Más halála csak járulékos veszteség, az elveszejtő kór egy kis megfázás, az ismeretlen oltás egy pici szuri, nüánsznyi áldozat ami jó ügyet szolgál, egy hónap és minden megoldódik, csak a pénzről szól mindez nem másról, csak az oltást vedd fel és túl leszünk rajta, csupán egy mikrochip, az miért is zavarna? Csak egy kis Fema-tábor, legalább kipihened magad… és minden megy majd szépen tovább! Lehetőleg semmi ne veszélyeztesse vélt biztonsága törékeny építményét, ezért beleerőszakol minden jelenséget egy feltűnésmentes prózaiságba. Retteg a változástól…

Életének tákolmányát függővé tette attól a rendszertől, amelytől biztonságát reméli. Amennyiben arról kiderülne, hogy hamis, roskatag lábakon áll, úgy a saját identitása kérdőjeleződne meg. Számára a komfort-zónán túl nem létezik más, ezért körömszakadtáig védi utópiáját. Saját összeomlásától tartva biztatja magát, közben sajnos nem az önvalója erejében, hanem a rendszerben hisz. Autonómiát felvállalva kell integritást nyernie.

A megfigyelő kiváró

Megpróbálja annyira kivonni magát a történésekből, amennyire csak lehetséges. Közben figyeli az eseményeket, próbálja értelmezni, mi is az igazság. Várja azt a mozzanatot, amely egyértelmű üzenetként szolgál számára, hogy mit is kellene tennie, milyen döntés mellett kellene letennie a voksát. Igazából nem szeretne elhatározásra jutni, kötődik ehhez a fajta középutas szerephez, meghagyja másnak a döntéseket, ő pedig figyeli a történéseket… Gúzsba köti az életfélelem.

Nincs jó vagy rossz döntés. Csak elhatározás, amely bemozgatja létezésünk erőpontjait. Az elindulás idővel mindig tágulást és kiterjedést eredményez, a stagnálás pedig csak késlelteti azt. Ámbár amikor a sors vesz rá a mozdulásra, az rendszerint azt a tapasztalást hozza, amit elkerülni próbáltunk: a kudarcot.

A „régi élet” fanatikus

Komoly megpróbáltatásnak érzi a korlátozásokat. A koncertek, utazás stb. elvesztése által azokról a könnyűségekről kellett lemondania, amelyek menekülést jelentettek saját belső konfliktusai, lelke alvilága elől. Az üdítő, tüneti gyógyírt jelentő programok nélkül, egyre inkább találkozik önmagával, amely szorongást vagy depressziót hoz létre benne. Ezért mindent elkövetne, hogy minél előbb visszataláljon függőségének „szeréhez”… Rejtetten a halálfélelem emészti.

Pedig a „régi élet” is a talmi, díszes örömök álruhájába bújtatta a rabságunk tényét. Hamis értékek mentén állított társadalmi normák, ahol az eszmények és hagyományok helyét a hatalmi érdekek által manipulált irányelvek határozták meg. Ha lelkünk rezdüléseire lennénk figyelmesek, talán ráébrednénk, hogy valós igényeinket a „civilizációs” trendek nem tudják kielégíteni. Az emberi rendszer egy érzékenyen hangolt instrumentum, amely az isteni szimfóniák játékára lett megalkotva. Csak szabadságunk és teljességünk istenközeli formátuma hozná el a harmóniánkat. Szívfacsaró hiányunk életélménye pedig pont abból fakad, hogy bekorlátozó lehetőségek díszletéből épített színpadon, irányítva próbáljuk meglelni a kibontakozást. Minden csupán pótszer a gyors kielégülések sürgető drámájában, amelynek függő, megkötött szereplőivé váltunk.

Merjünk hát elrugaszkodni a Mátrix lehangoló kereteiből, fogalmazzuk meg lelkünk tündérfényes álmát! Ártatlan ábránd-emlékeink vezessék a teremtésünk új irányát!

Az ál-spirituális hipokrita

Amíg másokat az égi rendezőelv feltétlen bizalmára sarkall, úgy mindezt elfelejti akkor, amikor saját döntésében a földi biztonságra hagyatkozik. Az isteni/angyali őselvek helyett a rettegése evilági színezetet nyer. Bizalmatlan, mert vegyi anyagok által próbálja megtámogatni túlélését vagy nem tud/akar lemondani a szabadság világi, kétes ígéretéről. Nincs ezzel semmi gond, csak abban az esetben, ha eközben önmagát az égi birodalmak felkent szószólójának képzeli és nem tudatosítja a benne feszülő ellentmondást, nem indul el az önvizsgálat útján…

Újra Hamvas szavai érintik legteljesebben az idevágó igazság megvilágítását:

„Aki meditációban, ihletben, intuícióban a valóságról tapasztalatot szerzett, vagy valamely tanítást erre vonatkozólag megértett, s így az első lépést a felébredés felé megtette, az megtanulta, hogy az eloldásnak, megváltásnak egy útja van: a megkülönböztetés. Meg kell különböztetni a létezőt és a nemlétezőt, a valóságot és a varázslatot, a lelket és a káprázatot. Aki megtanult megkülönböztetni, az nem fogja többé elkövetni a legnagyobb tévedést, hogy igazi lényét az anyagi testtel összetévessze. Ez az összetévesztés (adhjasza) minden hiba forrása. A kábaság nem egyéb, mint hogy az ember magát anyagi testnek gondolja.”

 

Az ál-spirituális „hurráoptimista”

Minden történés az Aranykorba vezet, ne aggódjunk, mert jönnek a felmentők! Földalatti barlangokat felszabadító katonák vagy földönkívüliek képében érkezve, a háttérben értünk - és főleg helyettünk - cselekedve mentenek meg önmagunktól! Csak dőlj hátra és fogd a popcorn-t! A sötét valóságról pedig ne beszéljünk, mert azzal lehúzzuk egymás frekvenciáját!

Valójában pont annyira uralja a félelem, mint a sötét forgatókönyvek károgóit, csak ellentétesen játssza ki azt. Nem dolgozta át magában az árnyékokat, inkább elfut előlük. Így lesz valóságtagadó.

A „Trivializáló”-hoz hasonlóan oltalmazza világának azon aspektusait, amelyek táplálják ön-és jövőképét. Az ábránd fogságában él. Holott az árnyék tagadása sajnos egyenértékű a pesszimizmusban való dagonyával. Az isteni segítség nem úgy nyilvánul meg, hogy szlalomozni tanít a szenvedés-állomások között, az elkerülést támogatva. A spirituális erő pont abban a hitben rejlik, hogy a csoda a fájdalmon, sötétségen túl is kibontakozik!

A tehetetlen, a kiszolgáltatott

Kétségbeesett, nagyon negatív, megbéklyózza a félelem. Itt már mindennek vége, az emberiség elesett, nincs megoldás. Úgy érzi, az apokalipszis árnyékától nincs menekvés, a halálra készül.

Idetartozik az is, aki a tehetetlenségre hivatkozva behódol az autoritásoknak. A túlélésért cserébe bármit megtesz, mert nem lát esélyt az ellenállásra. „Úgyis az lesz, amit lenyomnak a torkunkon” – ez a kedvelt mantra, fel sem merül a saját érzelmi erő felvállalásának gondolata.

Fel kell ismernünk, hogy emberi létezésünk túlnyúlik az eddig megszokott, begyakoroltatott kereteken. Amint bennünk testet öltenek jóravalóságunk emlékképei, ezzel együtt érkezik meg a Mindenséggel való kapcsolatunk bizonyossága, valamint az, hogy tehetősek vagyunk függetlenségünkben és az összefogás szent erejében is.

 

A fenti szerepek csupán felszínes mutatói azoknak a pszichológiai csapdáknak, amelyek mindannyiunk számára veszélyt jelentenek.

Miként győzhetünk hát egy olyan harcban, ahol az ellenség szerepét alakító erők tökéletesen átlátják az emberi sebezhetőség buktatóit?

A duális játéktérben megragadva valóban nem lehet sok esélyünk. A trauma-konfliktusaink felismerésével viszont átemelhetjük reakciónkat a hatás-ellenhatás feletti szintekre.

Ne feledjük: a külső valóság rendszereivel és történéseivel valamennyien kompatibilisek vagyunk! Ha nem így lenne, úgy képtelenek lennénk testet öltve megragadni ezen a léttér-hálózaton. A bennünk működő tudattalan kényszereink mágnesként tapadnak e világ archetípus-képletébe. Antagonisztikus társítások alkotják a duális-zóna alapköveit fizikai-érzelmi és szellemi vonatkozásban. Márpedig ha kibékíthetetlen egy ellentét, az folyamatos küzdelmet eredményez. Az alulműködés csupán a túlműködés tükrében ismeri fel önmagát és viszont. Kollektív gyermekségünk, önelhagyó kiszolgáltatottság - illúziónk oly mértékben szélsőségessé vált, hogy jóhiszemű szülők helyett zsarnoki, sötét irányítókat vonzott magához.

Kemény Katalin szavaival: “ … emberi történetünk nem egyéb, mint szabadságszomjunk és rabságösztönünk hullámverése - s benne magától érthetődően a rabtartó hatalom és a rabszolgahajlam közös kategóriába tartozik.“

 

A Forrás bölcsessége viszont mindent a kiterjedés szent rendeződésébe hív. Így válnak elnyomóink az ébresztés eszközeivé. Amíg érzelmeim/kényszereim a szélsőségek harcának alacsony frekvenciájában tartanak, úgy egyre kiélezettebbé válik a szerepek konfliktusa. A rabszolgaságunkra való kétségtelen ráébredés pedig egyszer a kollektív tudat számára is felfedi teremtett hatalmaink valódi arcát. Talán akkor elindulhat az észlelés terében az átrendeződést segítő tiszta fuvallat, amely figyelmünket a közös Igazságunk feloldozó egységébe emeli.

Az ébrenlét állapotában pedig megértjük, hogy a titkos uralom egy olyan káprázat csupán, amely több évezredes erejét a mi hitünkből és hallgatólagos beleegyezésünkből nyerte. Addig képes sanyargatni, amíg a félelemmel építjük blöffökből táplált birodalmát. A megtévesztés eszközével bír rá a behódolásra. Tépjük le hát a hatáskeltés okkult fátylát!

A földi létidőket mérgező félelem-hologramok helyett emeljük tekintetünket a Forrás (f)eloldozó igazság-kódjaira! Öleljük be lelkünkbe az alap-tételeket:

A létezés minden megnyilvánulása végtelen és határtalan.

Őselv az expanzió, (ugyanakkor átmenetileg lehetőség adódhat a stagnálásra és összehúzódásra is).

A tágulás oka az egyen-rezgésre törekvés (az isteni rend, az omnipotens létezés, az „univerzális ritmus” felé).

További isteni kód az öngyógyítás, korrekció (a harmónia megbomlása esetén a rendszer idővel visszakorrigál az omnipotens megnyilvánulás felé, a torzulások a tökéletességbe fejlődnek).

A létrendszerek összetartója a kompatibilitás (hasonló a hasonlóval hoz létre zárt egységet – a dualitásban ez az ellentétek konfliktusában jelentkezik).

A teremtés minden megnyilvánulása szent és létjogosult, ahogy az önkifejezés, önmegélés szabadsága is ennek a része! A megtapasztalás csodája végtelen variációkon keresztül történik.

Mindez az önhasonlóság (fraktál-működés: minden megnyilvánulás az alkotórésze egy ugyanolyan tulajdonságokkal bíró nagyobb rendszernek) és az adaptáció (tökéletes alkalmazkodás az élet megfoganásának és kiterjedésének érdekében) törvényében oldódik fel.

 

Mindezekből is láthatjuk, hogy a megosztottság, elhatárolódás, magány nem más, mint Maya világának hazug megtévesztése. Keressük meg önvalónk legfényesebb részeit másokban és másokon keresztül szolgáljuk önmagunk isteni természetét!

Hamvas Béla igazsága illik ide:

„Az éberség nem értelmi képesség, hanem a lét intenzív érzékenysége; a lét legintenzívebb érzékenysége pedig az, amit szeretetnek hívnak.”

Kérlek, maradj ébren!

Sheni

 

2021., május 24.